[Fakitermelés] Valós vagy álhírek terjednek az erdőirtásokról, erdőtüzekről, az erdők pusztulásáról.  Változik az éghajlat, változik a növényzet. A kitermelt fa többet ér a tulajdonosoknak, mit az erdő? Lehet, hogy elöregedett fákat vágnak ki, és újakat ültetnek?… Persze az erdők telepítéséről kevesebb a hír.

[Építőipar] A mesterséges környezetünk gyakran változik. Egyre-másra épülnek az új épületek. Láttatok már építési területet? … És láttak-e az építészmérnökök építési területet? Látják-e a környezetet, a növényeket, a fákat? Egy építkezést ma már egy év alatt befejeznek. Egy nagy, árnyékot és éltető oxigént adó, hűsítő fa 30 év alatt nő ekkorára.

Ifjú-korom egyik legkedvesebb élménye volt, amikor a kisörspusztai bányatóban fürödtünk… a társaság, a környezet, a víz, a gyönyörű lányok… Újra megkerestük. Eldugott hely, de megtaláltuk… és mindenféle tiltótábla állta utunkat…

… ami akkor kaland volt, ma elgondolkodtatott.
Sokat hallani bányatóba fulladt emberekről, arról is, hogy miért veszélyesek ezek a helyek, de ami most foglalkoztat az a SZABÁLY, és a szabályokhoz való viszonyunk.

Az emberek lehetnek szabály szegők, szabály követők és szabály alkotók.
A szabályokkal sok baj van. Ez egyik, hogy akkor van értelmük, ha mindenki – de talán így jobb: MINDENKI – betartja. Ha egy ember megszegi, az tönkre teheti az összes  többi fáradozását, és az egész értelmetlenül omlik össze, mint egy kártyavár.
A másik probléma, hogy meg kell tanulni a szabályokkal élni. Vannak erre játékok, sőt legtöbbször erre vannak a játékok, hogy a gyermek fontos tapasztalatokat szerezzen a szabályokról.
A szabályok ismerete a határok feszegetésével kezdődik: megszegjük a szabályt, és várjuk, hogy mi történik. Sok – néha, fájdalmas – tapasztalat során rájövünk, hogy megéri követni a szabályokat. Újabb tapasztalatok során azt is meg kell tapasztalnunk, hogy nem minden szabály eléggé kiforrott vagy illeszkedik jól az adott szituációhoz, ezeknek kezeléséhez meg kell tanulnunk a szabályok megfelelő megújítását.

Egy csoport, közösség, nemzet működését nagyban meghatározza, hogy a többség mit kezd a szabályokkal – de igazából meghatározó, hogy a szabályszegők mennyiben tudják visszahúzni a szabályokkal élni akarók és tudók köreit, még akkor is, ha ők vannak többségben.

Ezért lenne, hogy minél többen, minél gyorsabban megértsék, megtapasztalják, hogy a szabályok értünk vannak, és tudunk kell velük élni.

kinek farzsebbe gyűrt kokárda
kinek alkoholgőzbe üvöltött Kossuth-nóta
kinek átok és ajándék
kinek egy rejtett titkos dallam
kinek ismerős barázdák, folyók és hegyek tükre az arcon
kinek negédes hívószavak a piárszótárból
kinek levetett lódenkabát
kinek kelléktárból felvont lobogó
kinek gyűrött álmok
kinek tűrés és forradalom
kinek győztes csaták és vesztett háborúk
kinek dicső elmék és 6:3
kinek vívódások és elmebaj
kinek nyálas ákcentus
kinek érthetetlen tájszólás
kinek csökönyös hallgatás
kinek a penész-szagú múlt
kinek az elérhetetlen jövő
kinek maga?

sóher zsidó, büdös cigány, smucig sváb…

… folytathatnánk az emlékeink rejtett bugyraiból automatikusan előkerülő szitkokat. De honnan kerültek oda? Örököltük? Tanultuk?
Igazából mélyen kell áskálódnunk az emlékezetünkben, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, hogy honnan is erednek a szavak mögött rejlő indulatok. Messzi, homályos érzések, a gyermekkorból.
A képlet egyszerű: először gyerekként, érzelmekkel kihangsúlyozva találkozunk ezekkel, nem tudjuk, hogy mit jelentenek. A furcsasága, az ismeretlentől való félelem miatt megjegyezzük, majd hasonló szituációkban alkalmazva próbálkozunk – így pontosítva a fogalmat. Örülünk, amikor egy konkrét “példánnyal” találkozunk, és rá – az addig ismeretlenre, de már a negatív érzelmeken keresztül – nézünk. Működésbe lép az előítélet, és általában ezt erősíti meg a környezet is.
Kész a mumus. Az idegenségtől való félelmünk, bizonytalanságunk a másokat, a másságot használja fel, hogy feloldja feszültségeinket. “Haladóbb” szinten a “Fekete Péterek” alkalmasak lesznek az egyéb problémák elkendőzésére is, kiválóak lesznek bűnbaknak, akikben megtörölhetjük a lábunk.

Sajnos ez hétköznapi az idegengyűlöletet együtt tanuljuk anyanyelvünkkel, bele van huzalozva a gondolkodásunkba. Nem véletlen, hogy olykor a politika is eszközként használja ezeket a fogalmakat, mert ezzel a kis kerülővel a legegyszerűbben tudja megszólítani érzelmeinket, könnyedén ébreszt indulatokat, és egyszerűen alkot a félelem segítségével csoportokat.

Mielőtt tévútra térnénk: a bürokráCia és a korrupCió a téma.

 Sokan sokszor megénekelték… és biztos van valamilyen összefüggés a társadalom fejlettsége, az emberek együttműködése és a gazdasági hatékonyságuk között. Az biztos, hogy Közép-Európában mindkettőnek veretes hagyományai vannak, amelyet talán Hasek Svejkjéből ismerhetünk meg a legsarkosabban.

Ha az ember csak a saját életét végiggondolja, hogy mi minden történt vele, és – amit igazából szeretnénk elfelejteni, hogy – ehhez mennyi papírt kellett legyártani, és mennyi időt töltött el felesleges adminisztratív dolgokkal… ha visszanézve mosolyogni tudunk rajta, az a jobbik eset.
Az igazán tehetetlen düh akkor kerülget, amikor azt látjuk (vagy csak sejtjük), hogy valakik jogtalan előnyhöz jutottak, a többség, igazából MINDENKI megkárosításával.

Azt mondják, az adminisztráció azért kell, hogy megakadályozzuk a korrupciót. Mondják. De nem így van! Az adminisztráció csak nő, lassan már azok sem tudják, hogy kéne csinálni, akik kitalálták. És a korrupció? Itt van köztünk, bennünk… itt rombol körülöttünk.

Gaz. Mi az? A csalán? Gyógynövény. A tyúkhúr? Finom saláta. Az utifű, a pittypang, vagy a százszorszép? Ha kevéssé ismert is, mindegyik jó valamire, ha más nem… szép. A növényeket és az állatokat hajlamosak vagyunk egy sajátos, “emberi”-nek nevezett szempontból megítélni, és hasznosnak vagy károsnak ítélni. Amikor ez kialakult, akkor kezdődött meg az élő bolygó (a bioszféra) egységének megbomlása, majd kettéválása.

Ennek a súlyos következménye lett, hogy az ember önfenntartó, mezőgazdasági tevékenysége során elkezdte a számára fontos növények, állatok egyeduralmát erősíteni a többiek kárára… mára már jelentős földterületeket foglalnak el azok a mezőgazdasági monokultúrák, amelyek a földi egységet, az egyensúlyt vészesen megváltoztatták.
Egyértelmű, hogy a nomád és a földművelő ember is erőszakosan beavatkozik az élővilágba, jócskán túllépve azokat a határokat, amelyet a teremtő természet jelölt ki a gyűjtögető ember számára. Ma már mindenki többezer példát tud felhozni arra, hogy az ipari társadalom mennyiben alakította át (mondjuk ki: károsította!) a környezetünket. Ma már egyértelműen kimutatható, hogy a természeti változásokhoz – gyakran katasztrófákhoz – hozzájárult az emberi tevékenység. De valamiért még mindig hallgatunk arról, hogy mennyire veszélyes a mezőgazdaság ipari átalakítása: költséges, fenntarthatatlan és egészségtelen.

Amikor az emberi társadalmak hajnalán a gyűjtögetésről áttértek eleink a földművelésre, akkor úgy érezhették, hogy képesek kézben-tartani, irányítani a dolgokat, önfenntartásukhoz nagyobb biztonságot teremteni. Már a kezdetekkor jelentős sikereket érhettek el, mert hamar kialakult a felesleg, és ezzel párhuzamosan az erre való kereslet. Ez nem csak az emberi társadalmat osztotta meg, és okozott a mai napig aránytalanságokat az elosztásban, hanem az egész élővilágban okozott olyan eltéréseket, ami a világunk egyensúlyát bontotta meg. A mesterséges szelekció rontotta a földek termőképességét, megújuló képességét, az anyagok körforgását, az egymásra épülő populációk rendjét… és úgy tűnt, hogy az ember az ásóbottal, az ekével, a kombájnokkal képes lesz az egész földet leigázni.
Ebben a nagy mennyiségi hajszában csak arra nem figyeltünk, hogy mi kerül az asztalunkra. A boltban kapható élelmiszerek jelentős többsége olyan, amit az állatok nem képesek táplálékként beazonosítani. Lerágott csont, hogy a táplálkozásunk (a mozgásszegény életmód mellett) mennyi – korábban talán nem is ismert – civilizációs betegségnek az oka. Sok üdvözítő (és kitalálóinak nagy hasznot hajtó) módszer létezik, de egyik sem tudja megoldani a selejtes alapanyag problémáját.

Szembe kell néznünk a ténnyel: hogy a kényelmünket szolgálni célzó ipari termelés olyan problémákat teremtett, amiket nem söpörhetünk csak úgy a szőnyeg alá. Társadalmunk növekvő energiaigényét a hagyományos nyersanyagok nem képesek fedezni, és valószínűleg ezt az alternatív energiák sem képesek teljes mértékben FENNTARTHATÓAN biztosítani. Az ipari termelésünknek olyan káros mellékhatásai vannak, amelyek veszélyeztetik az életterünket, ellehetetlenítik az egészséges életet (ember és minden élő számára). Társadalmi szokásaink nincsenek tekintettel az emberi élet minőségi alapfeltételeire, és a mennyiségi termelést előtérbe helyezve tömegesen nem elégíti ki alapvető igényeinket.

Akkor miért is? Mi végre működtetjük ezt a globális gépezetet?
Ennek is meg van a maga logikája: az emberi tudatosság igyekezett felülírni a Föld (Gaia) önszabályozó képességét, és a maximális hasznot hajtani a maga számára; de az ebből adódó torzulások visszaütöttek. Csak az a kérdés, hogy ki mennyire látja-érzi ezt a saját bőrén, és milyen menekülési utakat találhatunk még?

Egy életen át keressük azokat, akiknek útmutatásai, példái megkönnyítik választásainkat, döntéseinket. Az élet nagy tanítómester…

Nem is az élet… az emberek. Tőlük tanuljuk a legtöbbet.
Barátainktól, akik szeretetükkel, megerősítéseikkel formálják egyéniségünket. Társainktól, akikkel együtt éljük meg a nagy és a szürke, hétköznapi pillanatokat is. Felebarátainktól, akikkel együtt “utazunk” életünk egy-egy hosszabb-rövidebb szakaszán.
… és ellenségeinktől. Tőlük tanulhatjuk a legtöbbet. A velük való harcban eddzük magunkat, győzelmeink megerősítenek… és veszteségeink még jobban: csak meg kell értenünk, hogy mi az ami valóban fontos, és mi az amit a küzdelem adott nekünk, és mi az amit még véletlenül sem szabad úgy csinálnunk, ahogy ők.

Talán szégyen, de sosem vágytam Amerikába: hiányzott bennem a vágy a “fejlett” világ megismerése, az Egyesült Államok iránt.
Persze Amerika gyönyörű hely, tele természeti csodákkal – de tudtam, hogy ezt nem lesz alkalmam megtapasztalni. Mégis olyan lehetőséget kaptunk, amit nem hagyhattunk ki: inkább a meghívás, mint Amerika vonzott.
Két hétig voltunk, és csak nagyon kis szeletét tapasztalhattuk meg ennek a világnak: az egyetemi körülményeket, a nagyvárosi tömegközlekedést, egy fesztivál forgatagát, a múzeumok gazdagságát és Manhattan zsúfoltságát.

pencilWashington
A főváros. Sok parkkal, fával, zöld és tágas terekkel, csúcsforgalom idején is működő közlekedéssel (persze itt nem meglepő a kétszer 2+3 sávos gyorsforgalmi út) – élhető város. Talán sosem volt más, mindig is ennek építhették: fővárosnak. Alapja egy kereszt alakú óriási tér a Potomac folyam partján, négy sarka a Capitolium, a Lincoln emlékmű, a Jefferson emlékmű, és a Fehér Ház, középpontjában a Washington emlékmű (amit egyszerűen csak Pencilnek, Ceruzának hívnak). Washingtonban a Ceruzánál nem lehet semmi sem magasabb, így itt nincsenek felhőkarcolók – azt hiszem, ez nem is hátrány.
Ezt a teret veszik körbe a minisztériumok, közigazgatási intézmények és a múzeumok. Óriási neoklasszicista épültek oszlopokkal, lépcsőkkel… Rómát juttatják eszembe és persze a hatalmat… és a sok-sok pénzt, amibe ezeknek az üzemeltetése kerül.
A múzeumok ingyenesek és légkondicionáltak. Belépésnél motozás van, de a fekete teremőrök barátságosak. A termekben hangosan hömpölyög a tömeg… nekünk ez szokatlan. A kiállítási anyagok gazdagok, mindenféle multimédiás eszközökkel gazdagon illusztrálva, és persze sok-sok dizájn.
A kiállításokon átfutva kérdések merültek fel bennem:
• Free Gallery of Art: mit keres itt Washingtonban ez a sok ázsiai műkincs?
• National Museum of American History: Amerika történelme csak a győztes háborúkról szól?
• National Museum of the American Indian: valóban ki kellett irtani az őslakókat? Nem tudtam elképzelni, ahogy egy “hős katona” úgy látja, hogy nincs más megoldás, mint lemészárolni a “vadakat”.
Jól fogalmazta meg Juhász Réka: Budapest és Washington között kisebb a különbség, mint Gyimes és Budapest között. Minden nagyobb volt, nyugodt és békés, de nem tűnt idegennek ez a világ. Az itthoniakhoz hasonló plázákban ugyanazt az (általában kínai) árut lehetett kapni, csak kicsit drágábban.
A Metroban is barátságosak voltak az emberek, udvariasak, de célratörőek. Ha úgy adódott, szóba elegyedtek egymással. Általában mindenki nyomogatta az okostelefonját, de ez nem zavarta őket beszélgetés közben sem. A város tele van templomokkal, sok-sok felekezet várja a híveket, az emberek konzervatívok öltözködésükben, viselkedésükben is.
Sokféle népség él Washingtonban. Őslakos indiánt egyet sem láttunk, az afro-amerikaiak ma is gyakran rabszolga munkát végeznek, de sok a latin, ázsiai is, és teljesen természetesebb dolog a keveredés.

Technika és fejlődés
Hát már nem azok a cirkálók járják az utakat, mint a motorizáció fénykorában, de ma is masszív, robusztus (innen nézve ronda), automata váltós, dübörgős gépcsoda az autók fele, a többi meg (!) japán. A dolgok többsége működik, ahol lehet automatizálnak, de mindig van mellette egy “fekete” is segítségnek. Sok technikai részletet másképp oldanak meg, mint ahogy mi megszoktuk, de kevésbé igényesek, mint Európában. Mindenki iPhone-nal jár, egyfolytában kommunikálnak, informálódnak… de mégis úgy tűnik, hogy ez az érdeklődés csak felszínes, és nem tudnak semmit.

Életmód
Az a hír járja, hogy Amerikában kövérek az emberek. Persze láttunk néhány terebélyes “egyedet”, de a többség sportos alkatú, arányos, egészséges kinézetű. Éjjel-nappal futnak… a parkokban, az utcákon… mindenhol, a legnagyobb melegben is.
Hamburger, hotdog, és mindenféle éppen divatos gyorsétel mindenhol található… de megdöbbentő: a világ leggazdagabb országában nincs igényük az étkezésre. Mindent megszerezhetnek, mindenféle gasztrokultúra elérhető a számukra, de nincsenek értékes, egészséges és ízletes alapanyagok, mindent abból főznek, amit mi is megvehetünk a Tescoban (esetleg a végén leöntik valami erősen fűszeres szósszal). Cukor, szója és egyéb csúcstechnológiával tömegesen előállított ipari élelmiszertermék… ezekben a legjobbak, és ezeket kivételesen magukon kezdték tesztelni.
Légkondi a buszon, a boltban, az épületekben… mindenhol, hogy elviselhető legyen a hőség. Így elviselhető a globális felmelegedés.

Fortélyos félelemfelhokarcolok
A rózsaszín Cadillac-ek Amerikája már a múlté. Nem akarnak tudomást venni róla, de lépten-nyomon kiderül: félnek. Félnek a nyomornegyedek lakóitól, félnek a bevándorlóktól, félnek a terroristáktól… félnek, mert megzavarhatják a nyugalmukat. És félnek, mert sosem tudhatják, hogy honnan jöhet a támadás, aminek igazán nem is értik az okát… úgy félnek, mint a disznók az ólban, akik látták mikor társukat levágni vitték, nem tudják ki és miért lehet a következő, és az a kéz ami ad, máskor miért vesz el.

Az “Élet”?
Hát ebből keveset láttunk: nem láttuk Amerika ezerféle vidékét, se keleten, se délen, se északon nem jártunk, nem láttunk bele a hétköznapjaikba. Azt tapasztaltuk, hogy szépen, nyugodtan élnek… és valami nyugodt, közömbös rendbe, az úgynevezett jólétbe szervezi az életüket az a sok profit, ami Amerikába áramlik. Ez az, amit minden áron fenn akarnak tartani a pénzzel (kizsákmányolással), hatalommal, ha kell fegyverrel?

… jártunk az épületek és az emberek közt, és folyamatosan az járt a fejemben: ezért?
Ezért kellett kiirtani egy fél földrész őslakóit? Ezért kellett idehurcolni és ingyen robotra kényszeríteni sokezer rabszolgát? Ezért dolgozik éhbérért mai is többmillió bérrabszolga? Erre kell az a sok pénz? Ezért van az a sok erőszak, háború?
Amerikai álom? – Haza akartam jönni! Ehhez képet mi szabadok vagyunk!

A TORNATANÁR (így, csupa nagybetűvel). Szerintem mindenkinek van emléke “a tornatanárról”, az általános (vagy közép) iskolás testnevelőről, aki többnyire a szigor megtestesítője, a “mumus”.

Misi bácsit már alsó tagozatos korunkban ismertük. Féltünk tőle. Féltünk a hangjától, nagyot csattanó pofonjaitól, és a vicceitől is, amit nem értettünk. Korán megszoktuk, hogy neki nem szabad csókolomot köszönnünk, később ezt értettük is, sőt éreztük… Tanáraink is féltek tőle. Nem nagyon szólt bele a dolgokba, de éreztük, hogy szembe szállni senki nem merne vele. Megértettük, hogy a fizikai fölénye abszolút, és ha ez nem is volt egyértelmű tekintély, tartottunk tőle, és úgy éreztük: ők is.

Igazán sportos volt, mindig melegítőben, sportcipőben. Lazán öltözött, ünnepségeken is legfeljebb egy komolyabb nadrág, esetleg egy pulóver volt rajta – nem sokat adott a formaságokra. Mindig sportolt valamit. Talán atléta lehetett régebben. Akkoriban úszott (mert sok jó nő járt az uszodába) és az iskola lépcsője alatt felállított padon emelgette a súlyokat. Ettől persze nagy, szálkás izmai voltak, amik még félelmetesebbé tették a majd kétméteres embert.
Bőre barna volt mindig. Már kora tavasszal napozott a sportpályán, amíg mi róttuk a köröket. Ölében egy kis törülköző takarta nemi szerveit, hogy ne legyen kontúrja.
Fején nem túl rövid, erős szálú, rómaiakra emlékeztető haja nem követte a divatot. Arca inkább valami előemberére hasonlított, nem volt ronda, de nem keltett szimpátiát. Gyakran megszólított nőket, beszólt nekik, de csak a butábbak fordultak vissza.
A feleségét csak később ismertük meg, – úgy emlékszem – gyönyörű volt, nem értettük, miért ment hozzá.

Néhány pillanat maradt emlékezetes vele kapcsolatban:

Nagyon béna gyerek voltam, kövér is. Hamar be kerültem a “pubi” csoportba, ide a lassabb, ügyetlenebb gyerekek kerültek. Megalázó volt, mit tehettünk, tűrtük. Apám ismerte Misi bácsit, és keveset törődött a módszereivel, mindenképpen szerette volna, ha sportolok, és ez ügyben szövetkeztek. Össze kellett kapnom magam. Ügyesebb nem voltam, de meg akartam felelni, teljesíteni akartam.
Az iskolánkat összevonták, és egy olyan osztály került az évfolyamunkra, akik tarkállottak a mindenféle nehéz esetektől. Tesi órán össze voltunk vonva ezzel az osztállyal. Mi, a válogatott, tagozatos osztály. A fiúk többször bukott, kemény belvárosi srácok voltak, gyakran zaklattak minket mindenféle indokkal. Piszkálták a cuccainkat, elvették a tízórainkat. Én voltam a legnagyobb növésű, az értelmiségi-gyerek(?), a többiek engem kértek, hogy védjem meg őket: “Magilla segíts!”. Igyekeztem kiállni értük. Erős voltam, de sosem agresszív, nem szerettem verekedni.
Egyszer mégis megelégeltem, és azt hiszem bepanaszoltam a piszkálódókat. Az ügyet férfiasan döntötte el Misi bácsi, ő volt a bíró, a másik osztályból ki kellett állnom egy fiúval. A szőnyegen kellett kiharcolni az igazságot. Nagyon dühös voltam, talán még jobban felbőszített az ellenfélből áradó bűz (szokásos, füsttel keveredett izzadtságszag), és úgy lebirkóztam a srácot, hogy könyörgött, szedjenek le róla. Tekintélyem lett az osztálytársaim, a többiek előtt is – de ami fontosabb: le lett rendezve a konfliktus, többé nem volt ellenségeskedés a két osztály között.

Nőnap volt a tanáriban. Mi adtuk a műsort, Misi bácsi tartotta a beszédet: egy kamaszkori élményéről beszélt, hogy közelről láthatta egy klasszis atlétanő testét. A beszéd erotikus volt, vagy perverz? Mi csodálkoztunk, a tanárnők szörnyülködtek. Az erotika akkor még nem hatott ránk, a tanáraink előtt el sem mertük engedni a fantáziánkat, de azt éreztük, hogy ez valami más, mint az a tisztelet, amit mi a nők iránt érzünk.

Nem nagyon foglalkozott a munkájával, tanítványaival. Mint egy császár, járt fel-alá. Vagy talán egy rangidős bika a tehenek közt? A fiatalabb, csinosabb tanárnőket rendszeresen zaklatta. “Lefekhetek maga mellé?” – szólt egy kolléganőjének az ebédlőben, amikor leült az asztalához.
Egyszer mégis úgy gondolta, hogy a kötelező honvédelmi napi, sportos tömegbemutatón kitesz magáért: velünk, pubikkal, betanított valami egyszerű bot vagy zászló gyakorlatot, de a jobbakkal egy ugróiskolát csináltatott. Heteken át készültek, edzettek, még ügyesebb lányokat is beállított. Egyszer az egyikőjüknek – nagyon csinos volt, de idősebb, érettebb nálunk, plátói ábrándokkal tekintettünk sokszor utána – talán nem sikerült jól az ugrása a dobbantóról, és “a tornatanár” alányúlt. Már nem emlékszem pontosan, a lány le sem ért, már sírt és átkozódott… mi pedig hetekig meséltük szörnyülködve, sokáig nem tudtuk elfelejteni, hogy mindent megtehet.

Szerettünk focizni. Minden szünetben, iskola után, tanítás előtt, amikor csak lehetett; teremben, zsibongóban, udvaron, parkban, grundon, kislabdával, teniszlabdával, golyóval, bármivel… de mégsem voltunk ügyesek. Folyton kikaptunk a várva-várt bajnokságokban, még a fiatalabbaktól is. Emlékszem, volt, hogy 27:1-re (a becsület gólt én szereztem, dühömben a labdát a kapussal együtt küldtem a hálóba).
Sportolnom “kellett”: apám sosem jött el velem edzésre, de mindig piszkált, hogy tápos vagyok, miért nem sportolok… csapódtam a társaimhoz. Hol fociztam, súlyt emeltem, teniszeztem… attól függően, hogy kivel voltam barátságban. Még Misi bácsihoz is beiratkoztam úszni. Persze apám unszolt, sőt le is beszélte. Arról volt szó, hogy vízilabda – az tetszett volna – de csak róttuk a hosszokat az 50 m-es medencében, labdát sosem láttunk.
Ügyesebb, sportosabb nem lettem, de lassan kibírtam, edzettebb lettem, megtanultam futni, begipszelt, törött kézzel is – nem haltam bele, amikor a hidegben 7 km-eket futottunk – Mis bácsi bicikliről “bíztatott” bennünket.
Nem szerettük a tesi órákat, elfáradtunk, és ha valami érdekesebb feladat, akadálypálya, új játék, felmérés volt, akkor is mindig megkínzott bennünket, kimerülten és kedveszegetten mentünk öltözni. Szégyen volt nem bírni: “szétnyílik a segged, mint a bazsarózsa!”.
Ha a sportot nem is szerettük meg, kibírtuk. Egyre edzettebbek lettünk – később még kötelet mászni, fejen állni, kézen átfordulni és a nyújtóra fellendülni is megtanultam…

… de Misi bácsiból ennyi maradt: a kiszámíthatatlanul laza, szigorú és szadista tornatanár.
Ahogy nagyobbak lettünk, egyre kevésbé féltünk, vagy megtanultuk elkerülni a kellemetlen helyzeteket, és örültünk neki, amikor már nem tanított bennünket. Leginkább annak örültünk, hogy nem kellett tisztelnünk egy olyan embert, akire nem tudtunk felnézni.

Következő oldal »