érző vagány

vérző magány

Oly korban voltam én gyermek, amikor a technikai fejlődés jegyében a nők mind irodai frizurát hordtak (így pontosan tudtuk, hogy kinek kell csókolomot köszönni): rövid, vörösre festett dauerolt (ejtsd: dajerolt) haj – ami alkalmanként ki volt egészítve vad-vörösre rúzsozott szájjal, kékre festett szemhéjakkal (akkoriban a szemöldökön elkövetett gyalázatok fel sem tűntek) és élénk piros körmökkel, gyakran a lábakon is. Mindezek a szokatlan illat-felhőkbe burkolva az idegenséget erősítették – bár tudtuk, hogy a nénik kedvesek, csak egy kicsit úgy néznek ki, mint az ufók.

A ház, amiről mesélni akarok a lakótelep központi helyén, a főút mellet, mégis a parkolók békés csendjébe menekítve helyezkedett el. Nem éreztük zajosnak: a ház és a lakótelep hangjai (a lift, a csövek pattogása, a vezetékek mellett átszűrődő hangok, a lépcsőház eseményei, a kiöntött szemét lezubogása, a főúton közlekedő járművek) kevéssé szűrődtek fel a 9. emeletre, csak néha a közeli mezőkre tartó varjúcsapatok károgása.
Ott laktunk.
Kevesen tudták, hogy a ház francia, Qutinor* technológiával épült: bár betonból volt, nem volt panel, és ez minőséget, rangot jelentett.

Click here to read more

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hazugság

A hazugságról írni… őszintén? – Mit akar rejtegetni?

Híd a valóság és vágyaink közt?

Az egyed fejlődés során, de talán a gondolkodásunk evolúciója során is úgy alakul(hatot)t, hogy kezdetekkor a csecsemő az egész világot védettségében, egységben éli meg: mint az embrió, aki része az anyja méhének, testének, és az anyját körülvevő valóságnak (amiről csak közvetett benyomásokat szerez, nem érzékelheti, hogy valami van “kívül”) minden teljesen egy.

Click here to read more

[Fakitermelés] Valós vagy álhírek terjednek az erdőirtásokról, erdőtüzekről, az erdők pusztulásáról.  Változik az éghajlat, változik a növényzet. A kitermelt fa többet ér a tulajdonosoknak, mit az erdő? Lehet, hogy elöregedett fákat vágnak ki, és újakat ültetnek?… Persze az erdők telepítéséről kevesebb a hír.

[Építőipar] A mesterséges környezetünk gyakran változik. Egyre-másra épülnek az új épületek. Láttatok már építési területet? … És láttak-e az építészmérnökök építési területet? Látják-e a környezetet, a növényeket, a fákat? Egy építkezést ma már egy év alatt befejeznek. Egy nagy, árnyékot és éltető oxigént adó, hűsítő fa 30 év alatt nő ekkorára.

Ifjú-korom egyik legkedvesebb élménye volt, amikor a kisörspusztai bányatóban fürödtünk… a társaság, a környezet, a víz, a gyönyörű lányok… Újra megkerestük. Eldugott hely, de megtaláltuk… és mindenféle tiltótábla állta utunkat…

… ami akkor kaland volt, ma elgondolkodtatott.
Sokat hallani bányatóba fulladt emberekről, arról is, hogy miért veszélyesek ezek a helyek, de ami most foglalkoztat az a SZABÁLY, és a szabályokhoz való viszonyunk.

Az emberek lehetnek szabály szegők, szabály követők és szabály alkotók.
A szabályokkal sok baj van. Ez egyik, hogy akkor van értelmük, ha mindenki – de talán így jobb: MINDENKI – betartja. Ha egy ember megszegi, az tönkre teheti az összes  többi fáradozását, és az egész értelmetlenül omlik össze, mint egy kártyavár.
A másik probléma, hogy meg kell tanulni a szabályokkal élni. Vannak erre játékok, sőt legtöbbször erre vannak a játékok, hogy a gyermek fontos tapasztalatokat szerezzen a szabályokról.
A szabályok ismerete a határok feszegetésével kezdődik: megszegjük a szabályt, és várjuk, hogy mi történik. Sok – néha, fájdalmas – tapasztalat során rájövünk, hogy megéri követni a szabályokat. Újabb tapasztalatok során azt is meg kell tapasztalnunk, hogy nem minden szabály eléggé kiforrott vagy illeszkedik jól az adott szituációhoz, ezeknek kezeléséhez meg kell tanulnunk a szabályok megfelelő megújítását.

Egy csoport, közösség, nemzet működését nagyban meghatározza, hogy a többség mit kezd a szabályokkal – de igazából meghatározó, hogy a szabályszegők mennyiben tudják visszahúzni a szabályokkal élni akarók és tudók köreit, még akkor is, ha ők vannak többségben.

Ezért lenne, hogy minél többen, minél gyorsabban megértsék, megtapasztalják, hogy a szabályok értünk vannak, és tudunk kell velük élni.

kinek farzsebbe gyűrt kokárda
kinek alkoholgőzbe üvöltött Kossuth-nóta
kinek átok és ajándék
kinek egy rejtett titkos dallam
kinek ismerős barázdák, folyók és hegyek tükre az arcon
kinek negédes hívószavak a piárszótárból
kinek levetett lódenkabát
kinek kelléktárból felvont lobogó
kinek gyűrött álmok
kinek tűrés és forradalom
kinek győztes csaták és vesztett háborúk
kinek dicső elmék és 6:3
kinek vívódások és elmebaj
kinek nyálas ákcentus
kinek érthetetlen tájszólás
kinek csökönyös hallgatás
kinek a penész-szagú múlt
kinek az elérhetetlen jövő
kinek maga?

sóher zsidó, büdös cigány, smucig sváb…

… folytathatnánk az emlékeink rejtett bugyraiból automatikusan előkerülő szitkokat. De honnan kerültek oda? Örököltük? Tanultuk?
Igazából mélyen kell áskálódnunk az emlékezetünkben, hogy közelebb kerüljünk ahhoz, hogy honnan is erednek a szavak mögött rejlő indulatok. Messzi, homályos érzések, a gyermekkorból.
A képlet egyszerű: először gyerekként, érzelmekkel kihangsúlyozva találkozunk ezekkel, nem tudjuk, hogy mit jelentenek. A furcsasága, az ismeretlentől való félelem miatt megjegyezzük, majd hasonló szituációkban alkalmazva próbálkozunk – így pontosítva a fogalmat. Örülünk, amikor egy konkrét “példánnyal” találkozunk, és rá – az addig ismeretlenre, de már a negatív érzelmeken keresztül – nézünk. Működésbe lép az előítélet, és általában ezt erősíti meg a környezet is.
Kész a mumus. Az idegenségtől való félelmünk, bizonytalanságunk a másokat, a másságot használja fel, hogy feloldja feszültségeinket. “Haladóbb” szinten a “Fekete Péterek” alkalmasak lesznek az egyéb problémák elkendőzésére is, kiválóak lesznek bűnbaknak, akikben megtörölhetjük a lábunk.

Sajnos ez hétköznapi az idegengyűlöletet együtt tanuljuk anyanyelvünkkel, bele van huzalozva a gondolkodásunkba. Nem véletlen, hogy olykor a politika is eszközként használja ezeket a fogalmakat, mert ezzel a kis kerülővel a legegyszerűbben tudja megszólítani érzelmeinket, könnyedén ébreszt indulatokat, és egyszerűen alkot a félelem segítségével csoportokat.

Mielőtt tévútra térnénk: a bürokráCia és a korrupCió a téma.

 Sokan sokszor megénekelték… és biztos van valamilyen összefüggés a társadalom fejlettsége, az emberek együttműködése és a gazdasági hatékonyságuk között. Az biztos, hogy Közép-Európában mindkettőnek veretes hagyományai vannak, amelyet talán Hasek Svejkjéből ismerhetünk meg a legsarkosabban.

Ha az ember csak a saját életét végiggondolja, hogy mi minden történt vele, és – amit igazából szeretnénk elfelejteni, hogy – ehhez mennyi papírt kellett legyártani, és mennyi időt töltött el felesleges adminisztratív dolgokkal… ha visszanézve mosolyogni tudunk rajta, az a jobbik eset.
Az igazán tehetetlen düh akkor kerülget, amikor azt látjuk (vagy csak sejtjük), hogy valakik jogtalan előnyhöz jutottak, a többség, igazából MINDENKI megkárosításával.

Azt mondják, az adminisztráció azért kell, hogy megakadályozzuk a korrupciót. Mondják. De nem így van! Az adminisztráció csak nő, lassan már azok sem tudják, hogy kéne csinálni, akik kitalálták. És a korrupció? Itt van köztünk, bennünk… itt rombol körülöttünk.

Gaz. Mi az? A csalán? Gyógynövény. A tyúkhúr? Finom saláta. Az utifű, a pittypang, vagy a százszorszép? Ha kevéssé ismert is, mindegyik jó valamire, ha más nem… szép. A növényeket és az állatokat hajlamosak vagyunk egy sajátos, “emberi”-nek nevezett szempontból megítélni, és hasznosnak vagy károsnak ítélni. Amikor ez kialakult, akkor kezdődött meg az élő bolygó (a bioszféra) egységének megbomlása, majd kettéválása.

Ennek a súlyos következménye lett, hogy az ember önfenntartó, mezőgazdasági tevékenysége során elkezdte a számára fontos növények, állatok egyeduralmát erősíteni a többiek kárára… mára már jelentős földterületeket foglalnak el azok a mezőgazdasági monokultúrák, amelyek a földi egységet, az egyensúlyt vészesen megváltoztatták.
Egyértelmű, hogy a nomád és a földművelő ember is erőszakosan beavatkozik az élővilágba, jócskán túllépve azokat a határokat, amelyet a teremtő természet jelölt ki a gyűjtögető ember számára. Ma már mindenki többezer példát tud felhozni arra, hogy az ipari társadalom mennyiben alakította át (mondjuk ki: károsította!) a környezetünket. Ma már egyértelműen kimutatható, hogy a természeti változásokhoz – gyakran katasztrófákhoz – hozzájárult az emberi tevékenység. De valamiért még mindig hallgatunk arról, hogy mennyire veszélyes a mezőgazdaság ipari átalakítása: költséges, fenntarthatatlan és egészségtelen.

Amikor az emberi társadalmak hajnalán a gyűjtögetésről áttértek eleink a földművelésre, akkor úgy érezhették, hogy képesek kézben-tartani, irányítani a dolgokat, önfenntartásukhoz nagyobb biztonságot teremteni. Már a kezdetekkor jelentős sikereket érhettek el, mert hamar kialakult a felesleg, és ezzel párhuzamosan az erre való kereslet. Ez nem csak az emberi társadalmat osztotta meg, és okozott a mai napig aránytalanságokat az elosztásban, hanem az egész élővilágban okozott olyan eltéréseket, ami a világunk egyensúlyát bontotta meg. A mesterséges szelekció rontotta a földek termőképességét, megújuló képességét, az anyagok körforgását, az egymásra épülő populációk rendjét… és úgy tűnt, hogy az ember az ásóbottal, az ekével, a kombájnokkal képes lesz az egész földet leigázni.
Ebben a nagy mennyiségi hajszában csak arra nem figyeltünk, hogy mi kerül az asztalunkra. A boltban kapható élelmiszerek jelentős többsége olyan, amit az állatok nem képesek táplálékként beazonosítani. Lerágott csont, hogy a táplálkozásunk (a mozgásszegény életmód mellett) mennyi – korábban talán nem is ismert – civilizációs betegségnek az oka. Sok üdvözítő (és kitalálóinak nagy hasznot hajtó) módszer létezik, de egyik sem tudja megoldani a selejtes alapanyag problémáját.

Szembe kell néznünk a ténnyel: hogy a kényelmünket szolgálni célzó ipari termelés olyan problémákat teremtett, amiket nem söpörhetünk csak úgy a szőnyeg alá. Társadalmunk növekvő energiaigényét a hagyományos nyersanyagok nem képesek fedezni, és valószínűleg ezt az alternatív energiák sem képesek teljes mértékben FENNTARTHATÓAN biztosítani. Az ipari termelésünknek olyan káros mellékhatásai vannak, amelyek veszélyeztetik az életterünket, ellehetetlenítik az egészséges életet (ember és minden élő számára). Társadalmi szokásaink nincsenek tekintettel az emberi élet minőségi alapfeltételeire, és a mennyiségi termelést előtérbe helyezve tömegesen nem elégíti ki alapvető igényeinket.

Akkor miért is? Mi végre működtetjük ezt a globális gépezetet?
Ennek is meg van a maga logikája: az emberi tudatosság igyekezett felülírni a Föld (Gaia) önszabályozó képességét, és a maximális hasznot hajtani a maga számára; de az ebből adódó torzulások visszaütöttek. Csak az a kérdés, hogy ki mennyire látja-érzi ezt a saját bőrén, és milyen menekülési utakat találhatunk még?

Következő oldal »